A Birman

A Birman eredete

A birmant szokták burmai szent macskának is hívni, annak ellenére, hogy nincs rokonságban a burmai fajtával. Világos testével, sötét színű jegyeivel (arc-, fül-, lábvég és farok), hosszú szőrével mutat hasonlóságot a himalájai perzsával, azonban egyértelműen elkülöníthető tőle fehér zoknijai alapján, melyek valószínűleg egy recesszív gén hatásának eredményei. A birman eredetének megmagyarázására azonban többféle történet és legenda terjedt el.

A burmai szent templommacska a legenda szerint egy tragikus, ámde varázslatos esemény során teremtődött meg a tibeti Lao-Tsun templomban. Az történet a Buddha előtti időkbe vezet vissza, amikor a Délkelet-Ázsiában élő khmer nép gyönyörű templomokat épített istenei, nevezetesen Song-Hyo főisten és Tsun-Kyan-Kse istennő tiszteletére. Az istennő zafírszemű aranyszobrát Lao-Tsun templomában állították fel, amelyet száz hófehér macskával őriztettek. Az egyik macskát Sinh-nek hívták, s az öreg papnak, Mun-Hának volt a barátja – kinek ezüstfehér szakállát maga Song-Hyo főisten fonta.

Egy este azonban idegen harcosok csaptak le a templomra, hogy kifosszák azt és megölték Mun-Hát, miközben áhítatban térdelt az istennő szobra előtt. A pap lelke erre átszállt a macskába, mire annak szeme az istennőéhez hasonló zafírkékké változott, arca, füle, lába és farka pedig a termékeny burmai föld meleg barna színét öltötte magára. A tisztaság jelképeként a mancsai hófehérek maradtak, mert azok a pap szakállához értek.

Az átváltozás ámulatba ejtette a többi papot, és olyan bátorságot adott nekik, hogy le tudták győzni az idegen támadókat. Hét nappal később Sinh meghalt, és magával vitte a paradicsomba Mun-Ha lelkét is. Másnapra virradóra azonban az összes többi templomőrző macska is átváltozott, és ekkortól kezdve a papok szentként védelmezték az aranyszínű macskákat, mivel úgy gondolták, hogy felelősek meghalt testvérük lelkéért.

Egy újabb keletű történet arról számol be, hogy az első birmanokat 1919-ban August Pavie francia felfedező és Gordon Russell angol őrnagy vitte be Franciaországba. Állítólag egy fókabarna jegyes birman párt kaptak ajándékba Lao-Tsunnak a tibeti hegyekben épült új templomának papjaitól. A kandúr útközben elpusztult, viszont az életben maradt nőstény vemhes volt és Franciaországba érve megellett. Ez a nőstény macska jelenthette a birmanok tudatos tenyésztésének a kezdetét Franciaországban, ahol az 1920-as évek során a sziámit és a fekete-fehér bikolor perzsát is beiktatták a programba. Kezdetben csak fóka és kék színben voltak ismertek és divatosak. A fajtát 1925-ben ismerték el hivatalosan.

Bármi is legyen a valóság az eredetét illetően, a birman gyönyörű fajta, mely Franciaországban széles körben elterjedt, mígnem a II. világháborúban a macskapopuláció igencsak megtizedelődött. A világháborút követően a fajta létszáma mindössze két egyedre csökkent, és egy kis időnek el kellett telnie, mire ismét regenerálódott. Angliába 1966-ban, az USA-ba 1967-ben vitték be. A többi színvariációt itt alakították ki a tenyésztők a sziámi macskáknál esetenként a himalájáknál létrejött új színváltozatot hordozó egyedek bevonásával.

A Birman külleme

Általános megjelenés:

A fajta típusa köztes állapotot mutat a zömök, nehéz csontozatú és a hosszú testű finom csontozatú macskafajták szélsőségei között. A birman jellegében, felépítésében és szőrhossz tekintetében valahova a sziámi és a perzsa közé esik, de nagyon is önálló fajta. A birman teste a perzsáéhoz hasonlóan robosztus, erős, lába zömök, hatalmas kerek mancsokkal, feje széles és kerek. Azonban mind a test, mind a láb hosszabb a perzsáénál. Nincs egyetlen egy olyan küllemi jegye, amely külön hangsúlyt kapna (az összkép tekintetében), sokkal fontosabb, hogy a cica kiegyensúlyozott, esztétikus külsőt mutasson, legyen jó természetű és kezes.

Testfelépítés:

A test hosszú, de nem nehéz csontozatú, sugározzon erőt, egészséget. Megfogva a test legyen tömör, de az izomtól és nem a zsírszövettől. A hímek nagyobbak, mint a nőstények.

Fej:

Feje hosszú, széles és kerekded, az arc inkább hegyes, mint lapos. A fültőnél kisebb lapos mező, a homlok enyhén domborodik. A pofa telt, az állkapocs és az áll erőteljes.

Orr:

Az orr római, közepes hosszúságú, az orrlyukak alacsonyan fekszenek (vagyis szemből nézve a szem magasságához mérve). A szemeknél határozott stop.

Fülek:

A fülek közepes méretűek se nem nagyok, se nem kicsik, jól aránylanak a fej méretéhez és éppen csak oldal tűzöttek.

 Szem:

A szemek belső zuga az orron látható stop alkotta híd oldalán helyezkednek el. A színük zafírkék, minél sötétebb, annál jobb. A szemek formára enyhén metszettek, majdnem kerekek, méretüket tekintve közepesek vagy nagyok. A lényeg az, hogy a fej méretéhez képest arányosak legyenek és ezek összhatásaként kellemes arckifejezés teremtődjék meg.

Lábak:

A lábak közepes hosszúságúak és erősek (nőstényeké kevésbé). Előnyös, ha a talppárnák rózsaszínűek, de a bikolor jelleg miatt előfordulhat, hogy a talppárnák az orrtükör színével egyezőek, keverve rózsaszínnel.

Farok:

A farok közepes hosszúságú, a testtel arányos, a farokszőrzet hosszú és lebegő.

Szőrzet:

Szőrtakarója tapintását tekintve nem olyan bolyhos, mint a himalájai perzsáé, de annál selymesebb, a török angóráihoz hasonlítható. A bunda hosszú, selymes, tömött, a háton lévő hosszú szőrzet ráomolhat a faroktő körüli részére is. Az arc körül a szőr rövid, de a pofák széleinél már hosszú. A téli hónapokban a nyak körül sörényszerű gallér jelenik meg, mely a hímeknél erőteljesebb, mint a nőstényeknél. A hasi szőrzet világos, majdnem fehér színű, kissé göndörödő. A szőr szerkezeténél fogva nem hajlamos a filcesedésre, mert az aljszőrzet nem tekeredik rá a koronaszőrökre.   Bundájának ápolása viszonylag könnyű, rendszeresen kell fésülni.

Szőrszín:

A szőr színe a törzsön a kortól is függ, mint minden más olyan fajtánál, amelyben jelen van a himalája gén. (A himalája gén hatására a testvégek sötétebbek, mint a törzs). Ennél fogva a kívánatos kontraszt a testvégek (fül, maszk, lábak és farok) és a törzs között a fiatal egyedeknél a legszembetűnőbb, míg az idősebb egyedeknél gyengül. Kívánatos még az aranyos ragyogás a háton és a test oldalán. Ez a ragyogás a legerőteljesebb a fóka változatnál, de minden más színnél is kívánatos. A testvégek tömör színűek, határozottak és azonos színűek. A maszk az egész arcot lefedi, és vonalként elvékonyodva kapcsolódik a fülekhez.

A birman macskák minőségének megállapításában fontos elem a fehér kesztyűk mérete és formája. Ez ugyan az összképet nem igazán befolyásolja, de a rávonatkozó szigorú elvárások jelentősen befolyásolják a bíró ítéletét. Ideális esetben a mellső lábakon megjelenő fehér kesztyű mindét mellső lábon egyforma méretű, lefedi az egész mancsot és egyenes vonallal válik el a lábszáron látható sötétebb szőrtől. Ez a leírás csak a mellső lábakra vonatkozik. Kedvezőbb, ha a kesztyű ott ér véget, ahol a lábfej megtörik, és nem húzódik fel magasabbra. Mivel a fehér foltosság tenyésztési technikával nem befolyásolható genetikai örökség, az ideális megjelenés nagyon nehezen érhető el.

Minősítéskor a következő preferált sorrend lép érvénybe:

 – Egyező kesztyűk mind a négy lábon (ideális eset)

 – Egyező kesztyűk a mellső lábon, de a mellsők és a hátsók eltérő méretűek

 – Egyező kesztyűk a mellső, nem egyezők a hátsó lábon

 – Nem egyező kesztyűk a mellső lábon, de egyezők a hátsókon.

Ezen felül a hátsó mancsokon levő fehér területek – amelyeket sarkantyúnak neveznek – a solymász kesztyűhöz hasonlóan fokozatosan elkeskenyednek és kicsivel a csánk alatt végződnek. A lábvégi fehér szín egy ritka, recesszív genetikai tulajdonság eredménye. Ideális esetben a fehér dísznek pontban kell végződnie és azonos méretűnek kell lennie mindkét hátsó lábon. Nem kívánatos, ha a fehér dísz a csánk fölé nyúlik.

A bírónak nem szabad címet és minősítést adnia az olyan macskának, amelynek egy vagy több lábáról hiányzik a fehér folt, illetve ha fehér folt jelenik meg a kesztyűkön kívüli területeken. Mindezekből látható, hogy csak súlyos színhibával rendelkező birman macskákat kell a tenyésztésből kizárni a megfelelő minősítés hiányában. Ez következik annak elismeréséből, hogy a tenyésztő nem sokat tehet annak érdekében, hogy a születendő utódok megfelelő méretű és egymással azonos fehér kesztyűkkel jöjjenek a világra. Azonban mégis van egy módszer, amely hordozza a jó eredmény lehetőségét és ez pedig a lehető legszebb és legjobb minőségű kesztyűkkel rendelkező párok összeválogatása. Ez a szelektív tenyésztés lényege. Ha egy ideális kesztyűkkel rendelkező egyedet egy hibás kesztyűs egyeddel pároztatnak, nem történik más, mint az ideális egyed minőségének csökkenése és a nem ideális minőségének valamelyes javulása az utódokban, de az utóbbi egyáltalán nem garantálható, a romlás viszont igen.

Színváltozatok:

Az összes birman színes jegyű, azaz a füle, arca, farka és lába sötétebben színezett. A birman kölykök fehéren születnek, a színjegyek a második héttől kezdve fejlődnek ki. A szín először még csak az orron jelenik meg, másutt csak halovány jelzésként tűnik fel.

Ami a színvariációkat illeti, kezdetben a két tömör alapszín a fóka és a kék volt a szokásos, majd sorban felbukkantak a csokoládé, a lila a vörös és a krém színváltozatok, mint minden himalája génnel rendelkező fajtánál. A vörös hatására megjelentek a teknőctarka egyedek (ezek csak nőstények lehetnek) fóka-, kék-, lila-, csokoládé-teknőc változatokban. Csak idő kérdése volt, hogy csatlakozzon a színkavalkádhoz a cirmos és a cirmos-teknőc változat is. A fóka színhez sötétbarna orrtükör, a kékhez a palaszürke, a csokoládéhoz fahéjszínű, a lilához levendulaszínű, a vöröshöz és a krémhez rózsaszínű illik. A talppárnák ideális esetben rózsaszínűek, de nem tekinthető hibának, ha az orrtükör színével egyező foltosság is látható rajtuk.

A Birman természete

A birman igen gyengéd, magas intelligenciájú, rendkívül hűséges cica. Jellege jól tükrözi a perzsa és a sziámi elemeket. Csendesebb és kevésbé aktív, mint a sziámi, de nem olyan könnyen kezelhető, mint a perzsa. A birman nőstények korábban érnek, mint a perzsák – kb. 7 hónapos korban – és általában nagyon gondos anyák.